HAZA
Kulcstól kapuig
László Noémi utolsó frissítés: 17:19 GMT +2, 2009. november 23.A hazával kapcsolatban legbiztosabb dolog az, hogy hazamegyek. A nyakamban sárga spárgán lóg egy kulcs, ez jelenti azt, hogy hazamegyek.
Igaz, szerda délutánonként úszni járunk, én a vizes betonon megcsúszom, hanyatt vágódom és ennek következtében délutánra elveszítem az emlékezetem, illetve örök időre a sárga spárgás kulcsot; nem tudom, merre járok, de arra ébredek, hogy bár nincs kulcsom, mégis haza jöttem, döngetem az ajtót és haragszom mamára, hogy nem nyitja ki, pedig ha nem estem volna el, tudnám, hogy szegény mama haldoklik, nemsokára eltemetjük.
Nyáron általában mamához megyünk haza.
Mama tasnádi háza a leghazább haza. Haza a kukoricásban, a szőlőben, a dáliabokrok mögött, a diófa és a szilvafa ágain, igaz, ez utóbbi kicsit tüskés haza, és mama mindig megszíd, ha erre mászom. Marad a diófa. Hinta is van, azon veszekszünk. Délelőtt a ház elejét süti a nap, behúzódunk a szőlőlugasba, a lépcsőfeljáróról összeszedett bogarakat temetjük a ház oldalánál. Földből kicsi sírhalmokat emelünk nekik, azokra ráfektetjük őket és virágszirommal betakarjuk. Éneklünk és koszorúzunk, mamát a guta majd megüti, amikor felfedezi hazafias foglalkozásunk, de azért túléljük.
A kulcsot állandóan elveszítem. Apa szerint lassan lakatosműhelyt nyithatunk, annyi kulcsot reszelt már nekem. Nem érti, hogy lehet egy ilyen egyszerű szabályt: kulcs a nyakban, semmibe venni, nyakból a kulcsot elveszíteni. Mostanában már nem annyira jó hazamenni, hol megszidnak, hol meg szidnak, bármit mondok, csinálok, sehogyan sem jó. A hazamenetel is kezd bonyolultabb dologgá válni; már kétszer költöztünk, egyre messzebb lakunk a sulitól, újabban megpróbálok minden nap más úton menni haza, anélkül, hogy eltévednék. Úgyhogy a haza mostanában leginkább az, hogy
vajas pirítóst eszem, vagy diót, és a Winnettou-t olvasom.
Vagy a Nyomorultakat. Vagy az Egri csillagokat. Ez nekem – pirítós, dió, regény – mind-mind haza.
A haza sólymai nem haza. Partidul, Ceauşescu, România nem haza. Ez kellemetlen. Románia azóta sem haza. Nem tudom kimondani: édes hazám, Románia. Igaz, azt sem: édes hazám, Magyarország. Ezzel sem, azzal sem érzek közösséget. Haza az, amivel közösséget érzek. Amivel én érzek közösséget, nem mások mondják meg, hogy közös velem. Haza Enci, vagy Julcsa, az, hogy természetrajz órán képregényt rajzolunk és délután levelet írunk egymásnak, mert a suliban nincs idő mindent elintézni. A hazával elég sokat kell foglalkozni, különben huss.
Erős vár a mi istenünk nem haza. A templomban hideg van, rúzsozott nénik hamis fekvésben zsoltárt üvöltenek. Ennyire nincs fülük? Ennyire, nekik ez lehet a haza. Az orgonista mindig egy lépéssel előbb jár, talán, hogy a gyülekezetet segítse. Nem segít. Nagy a zenebona, rendetlenség van. Volna olyan eset, hogy hazatérnék a templomba, de olyankor a református templom zárva. Úgyhogy a katolikus templomba megyek haza. Ha senki sincs ott, csak egy-két hazalátogató, csendes ember, már-már valódi.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!